2 éve nem irtam ide... Ez leginkább azzal magyarázható, hogy , ha tehetem nem ülök a számitógép előtt , hanem inkább lelépek a térképről. De most, hogy Covid börtönbe kerültem 10 napra, elkezdtem gondolkodni azon, hogy valójában mit is szeretek én csinálni, ami olyan flow- élményt ad, de nem kell hozzá kimenni a lakásból. 3 dolgot találtam, ebből az egyik az irás. Úgyhogy én most akkor irok, és közben épp Barber - Adagiot hallgatok. A következő fejezete a kis élet-történetemnek a Téli puncs cimet viseli. Volt szerencsém ugyanis egy osztrák siparadicsomban tölteni a 2016/17 - es telet . De nem ám mint vendég ! Hanem mint frissen sült pincér. Azt hiszem az a katyvasz, amit puncsnak nevezünk, tökkkéletesen leirja ezt az időszakot. .Bizony bizony , a " Sztár Spanyoltanár, a világjáró énekesmadár továbbra is cselédként folytatja pályafutását" (ezt valóban csak idézem) . Azt hiszem életem legnehezebb tele volt ez. Belevágtam valamibe, amit sohasem csináltam, nem tanultam , ráadásul egy olyan idegen nyelven, amit 16 éves korom óta nem használok. Senki nem kényszeritett , én akartam. Elkedzhetném magyarázni a részleteket, de kicsit megnyújtaná az irást, és annyira nem izgalmas. A kiindulópont az, hogy nagy változásra volt szükségem akkoriban . Ezért léptem. Akárhová. Akármiért. Csak mennem kellett. És képzeld, ahogy meghozol egy döntést , már jönnek is a lehetőségek. Nem a legideálisabbak, nem a legkönnyebbek , de az biztos, hogy változást hoznak. Én meg azoktól sosem féltem. Mindig nagy izgalommal követem az életemet, hogy nnnnna vajon mi a kövi . Olyan izgi ez az egész lét, annymindent tartogat. Nekem az sosem volt cél, hogy egyetem-munka-házasság-CSOK-gyerek-válás-game over. Ebben úgy nem láttam magam. És valószinűleg ezért nem is adatott meg , hogy anya legyek , mert legbelül bizonyára nem vágytam rá annyira, mint a szabad, mindenkitől független életre. Hát igy történt, hogy ami jön az életemben, én ugyan bevállalom. És mindig fantasztikus dolgok sülnek ki belőle. Ezért a döntésemért például Francimat kaptam ajiba , aki azóta is hugicám és nagyon értékes kis szereplője az életemnek. Imádom. Az úgy volt , hogy mielőtt elindult a téli szezon a hotelben , nekünk kellett puccba vágni az egész egységet( WTF-a szerk). Amit szertefelett furcsállottam mert én tudomásom szerint pincrnek mentem, nem takaritónak. Dehát mit volt mit tenni , Nem is beszélem rendesen a nyelvet, a két diplomám nem igen volt megfelő képesités a feladatra, Úgyhogy takaritottunk, nehogy ránk rúgjanak kettőt. Úgy kezdődött , hogy felmosóval tisztitottuk a plafont . Igen. Ez volt a feladat. " Te Franci, ez biztos????" - Igy indult a barátságunk. A " Te Franci, Te Szilvi" azóta is megmaradt köztünk . A következő izgalmas fejezet az volt , amikor a főpincér tudomására jutott, hogy soha egyikünk sem pincérkedett még . Ő magyar volt. Amikor megtudta ezt az információt, a kezébe temette fejét , és csak ennyit mondott : " éééééééééééééééééédes jóóóóóóóóóó isssssssssssssssssssssstenem". Hááááát eggggen. Mondom nem én vettem fel magunkat . Az a fantasztikus illatfellegben úszó, sármos , nőcsábász főni (tulaj) volt , aki ezzel a legteljesebb mértékben tisztában volt, dehát szerette a lyányokat na. Úgyhogy én csak annyit mondtam nagy önbizalommal, mit akinek semmi köze az egészhez, hogy " innen szép győzni". Ezzel úgy megnyugtattam főcincért picit. "Nnnnna akkor tálcákat fel, gyerünk ki " - mondta cincér úr. Mondom hova ki ? A hóra? Az baráti. Mellesleg megjegyezném, hogy 1200 méterre voltunk a tengerszint felett a magas hegyek között, hol a tenger hupikék. Tehát hó, az volt, Nem kevés. A következő percben már kint is találtam magam a jeges teraszon. És még mindig nem fogtam be a ofámat. Mondom korcsolya van ? Vagy ezt igy mamuszban abszolváljuk? Engem szerintem elsőként nyirtak volna ki egy koncentrációs táborban. De Tibink hősiesen tűrt. Mit is tehetett volna ugye. Hát szóval felpakolt a tálcámra néhány műanyag poharat vizzel. Szépen megmutatta hogy kell ezt csinálni. Nagyon jól ment neki, meg is tapsoltam, olyan egyszerűnek tűnt. Modnom ennyi? "- Ennyi, te jössz" Pfffff- fújtattam ezzel a mi sem egyszerűbb ennél arckifejezéssel . Aztán piff anyukám, egy hosszúlépés és minden borult. Na akkor átváltottam cukiba. " Tibcsi, neked ez olyan jól megy, szerintem csináld te " Akkorra már legalább a feszkó feloldódott és szorgalmasan gyakoroltunk tovább. Nem annyira ment. És nem ám úgy volt, hogy ha a próba szarul sikerül, a koncert urvajó lesz. Nem , a " koncert" is urva szar volt. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy 6 éves gyerek fejére ejtettem egy 1 literes üveg vizet a tálcáról , illetve az első kivitt kávémnál a fele kv a kistényérra ömlött. A bornyitás volt a kedvencem. Azt a vendég asztalánál kellene csinálni, elengánsan, professzionálisan magyarázva a borrol mindent is . Dehát csakúgy , mint minden mást " I do it my way" . Nagyon nem szövegeltem, mert nem annyira tudtam hozzáfűzni semmit egy üveg borhoz, azon kivül, hogy testes, de a nagyobb gond az volt, hogy percekig bénázva a dugóval, csak mindig beletörtem az üvegbe. A 3-4. ilyen próbálkozás után én már csak a csavaros kupakos borokat vihettem ki. Aztán már azt sem, amikor jéghidegen szolgáltam fel a vörösbort.. De a kedvencem az volt, amikor egy reggeli után , hattttttttttttttalmas, óóóóóóóóóóóóóóóóriási tálcákra összeszedtem a tányérokat, csészéket annak rendje s módja szerint. Nagyon nehéz volt dehát erős kislány vagyok én gondoltam. Ahogy kinylilt az ajtó a konyha felé, azzal az eleganciával hajitottam el 5 kilo porcelánt. Ripityára tört. Az összes. Hát az az a pillanat volt , hogy akkor most lehetne, hogy megnyilik a föld alattam és eltűnök? Dermedt csend, a mosogató fiú arca lesápadt. Mondom , mi van, nem kell mosogatni. Jááááááj nem volt jó szólás. De amúgy nem rúgtak ki. Ezt azóta sem értem. Szóval nagy kaland volt ez, volt ott béndzsáskodás, futókaland, kőkemény munka és életreszóló leckék, barátságok, mese a kitartásról és annak jutalmáról egy csodálatos környezetben. A jutalom nemcsak a pénz volt, hanem ami a legfontosabb, az új Szilvi, aki összetörten, pucér seggel képes nekivágni az ismeretlennek és végigjárni a rögös utat , önsajnálat nélkül, alázattal, mindent eldobva, és újra teremtve. A mai napig hálás vagyok neki.ezért :)
Mindig is vágytam arra, hogy anya lehessek. Nagy családot terveztem, sexy férjet és sok kis Emmát :) A fiúkhoz nem értek, úgyhogy leginkább cserfes, nagydumás, folyton göndör kacajokat dobáló Emmákat képzeltem el. Gyönyörű ruhácskákban rohangáló, duracell elemes kis Emmákat. Genfig kellett elmennem, hogy kapjak egy ilyet :) Még, ha csak kis időre is. Hát , a fantáziámban egszerűbb dolog volt ez. Ott nem virnyogott minden fürdetésnél, mert viz érte a haját és nem kakált a fürdőkádba. Az egyetemen vagy bármilyen iskolai intézményben miért nem tanitják, hogy hogy kell kikapcsolni egy gyereket?? Egyáltalán miért ordit, amikor viz éri vagy amikor pelenkát kell cserélni?? Vajon az fáj? Meg miért nem mondja meg, hogy mi baja van ? Egyáltalán miért nem tud rögtön beszélni? Honnan találjam ki , hogy most éppen mi a tragédia tárgya? Szerintem egy anyuka munkaköre sokkal nagyobb kihivást rejteget, mint egy manageri pozició egy menci multinál. Hát azt a gyereket folyton szórakoztatni kell, hogy őfelsége nehogy elunja magát , mert az nekünk szivás. Vigyázni kell minden egyes mozdulatra, nehogy rossznéven vegyék, különben marnak, rúgnak, ütnek, agressziv kismalacok lesznek. Nagyon figyelni kell a napi, menüre is ,fejedelmi lakoma kell, hogy legyen, különben elszabadul a pokol, és akkor is szeretni kell, amikor legszivesebben kidobnád az ablakon. Én igy, 4 év távlatából is csodálkozom, hogy hogyan tudtam ennyi mindent kitalálni, ami reggel 8 es este 6 óra között kitartott, amig a szülők dolgoztak. A TV, telefon es egyéb simogathato esközök bevetése pedig erőteljesen elüt mindenféle anyai ösztönömből származó nevelési elvtől, úgyhogy az kizárva. Viszont sajnos ez a kislány nem aludt nap közben. Miért nem szeretnek a gyerekek aludni? Emlékszem, én annyira hisztiztem az oviban a déli alvás miatt, hogy engem haza kellett hordani . Nagyon megkönnyithettem anyukám életét . Mit nem adnék most a mindennapos siestáért. Ennek fényében ime egy napom: reggel 8 óra. Fülelek, hogy ki kell -e már bújnom a szobámból. Nagyon hallgatózom, hogy a pelenkát kicserélik - e a szülők, mert, ha nem, beveszek egy Xanaxot. Kicsoszogok mamuszban, lefőzöm a kávém, miközben probálok értelmet és angol szavakat tuszkolni a fejembe. Ez kávé előtt nagyon nehéz. Ekkor születnek az ilyen és ehhez hasonló renkivül tartalmas reggeli csevelyek, mint " good morning how are you doin'? Did you sleep well" . Aztán jobbnak látom a kávéval foglalkozni... Azt hiszem én elég könnyen alkalmazkodom mindenhez, hamar megszoktam, hogy beköltöztem egy idegen család otthonába. A komfort érzetemhez annyi kell, hogy " -kávéfőző? " "ott van" ok köszi. Szóval nyitogatom a csipámat, mire egyszercsak feleszmélek, hogy a szülők balra el. Jééééézusom , hol a gyerek? Ah még alszik. Dejó. Lehetne ezt igy este 6ig? Hát , gyerek felkel azzal a " tessék ébren vagyok, kezdhetsz szórakoztatni, de ha béna leszel orditani fogok" tipusú arccal.Hahahaaa, te csak azt hiszed barátném, előbb, pelus csere. " igen? akkor most orditok" gondolta , majd szépen rá is kezd annak rendje , s módja szerint. 'Hahaaaaa velem nem tolsz ki, kv megvolt, reggel van tele vagyok energyvel, én vagyok az erősebb.'' Ahammmmm.....majdnem. Úgy 30 perc kin után sikerült is. Reggel 9kor még sosem voltunk barátok. Aztán mivel én voltam a kenyéradó, kénytelen volt jófejre váltani. Mindig ugyanazt ettük, zabkása fahéjjal, néha valami gyümölccsel. Azóta is rajta van a reggeli menümön. Nem értem azt sem, hogy a kajahajiga miért jó. Mit élveznek abban, hogy az asztalra kenik a kaját vagy ledobálják a földre? Jaaa, mert azzal tudják a nénit bosszantani és hát az tök vicces. Nade velem nem volt könnyű dolga, előbb-utóbb elértem, hogy emberként viselkedjen az asztalnál. Mondjuk a cumiról is leszoktattam 2 nap alatt, majd anyuka jött és mindent elrontott...reggeli után mindig valamilyen nagyon izgalmas móka következett , elöször valami lightos , olvasás, éneklés, vagy bármi, ami tele pocakkal is végezhető, aztán elszabadult a pokol .Sokszor megszivattam magam. Amikor láttam, hogy egy kicsit is megunja az aktuális tevékenységet, akkor valami szokatlant csináltam. Peldálul beleraktam a játékos kosárba, amit előtte már szorgalmasan kiboritott, felemeltem kosárral együtt, és elkezdtünk forogni. Vagy lementem négykézlábra, felültettem a hátamra és én voltam a paci. Vagy ha földhöz vágta magát , mert hisztizni támadt kedve, elkezdtem húzgálni a földön körbe karikába. Vagy belecsimpaszkodott a lábamba és lépegettem vele. Vagy beraktam valami zenét, persze nem mindegy milyet, különben jött a hiszti, és tánciztunk. Rengeteget röhögtünk és mókáztunk, csakhát ennek az lett a következménye, hogy ezeket sosem akarta abbahagyni, " Nana", ez voltam én, pedig nem hordott duracell elemet, legalábbis nem akkorát , mint ő. Ebéd után mindig séta következett, nagyon szép környéken laktunk. Volt erdő, patak , játszótér, babakocsi, amibe persze sosem akarta beleülni, de elrángatni viszont nem lehetett a játékoktól. A villamosozás mindig nagy izgalom volt,amikor bementünk a városba, hogy ne mindig csak a környéken legyünk. Egyrészt mindig elmorzsoltam egy imát, hogy a lapos villamos jöjjön, ahol nincs lépcső, és ne kelljen bénáznom a babakocsival. Másrészt azért fohászkodtam, hogy a gyerek jófej legyen az úton , mert, ha elkezd visitani , széttárom karjaimat, h" nem az enyém , nem tudom kié lehet ". Hát milyen ciki volt minden alkalommal, amikor rájött a hoppáré. De azt nagyon szerettem, amikor hangosan kacagott. Gyönyörű volt olyankor. Hosszú, de mindig nagyon tartalmas napok voltak. Megkönnyebülés volt este hazaérni és várni a szülőket. Óriási boldogság volt , amikor megérkeztek. Jó volt látni , ahogy a kis család egyre közelebb került egymáshoz, és igazi családdá formálódtunk. Velem együtt. Családtaggá váltam én is . A fizetésem mellé minden hónapban nagyon megható levélkéket is kaptam, amiben leirták, hogy mennyire megszeretett a kis pöttömpanna és , hogy mennyire hálásak ezért . Tényleg befogadtak, megszerettek, az életük részének tekintettek. Még az olasz nagymama is , aki életében előszor látott, de csodálatos ajándékokkal halmozott el,amikor látogatóba jött, bőszen hálálkodva azért, ahogy bánok az unokájával. Szinte lelkiismeret furdalásom volt már elfogadnom a fizetésemet, mert úgy éreztem, hogy ők szolgálnak ki engem, és igyekeznek mindenben a kedvemre tenni . A vacsora készitésnél mindig megkérdezték, mit szeretnék, szeretem e ezt vagy azt, mindig a kedvenc italommal kináltak, direkt miattam vették, kávéból is olyat vettek , amire egyszer megemlitettem, hogy az a kedvencem, magukkal vittek az új házuk kiválasztásakor . itt meg kell jegyeznem egy azóta is erőteljesen bennem élő élményt, momentumot. Amikor Genfből kocsikáztunk Chamonixba, ami már Franciaország, de csak negyven perc autoval, az autopályáról megpillantottam a Mont Blanct. A tekinélyt parancsoló, havas hegyormot a háta mögött táncoló napsugarakkal . Elképesztő volt az a természeti vagy talán természet feletti erő, ami a hatalmába keritett abban a pillanatban. Sirvafakadtam.... az örömtől... a hálától, hogy megélhetem ezt a pillanatot. Megérkeztünk a Mont Blanc lábához. Bementünk a 3 szintes házba. Kimetem az egyik teraszra. Amit pedig onnan láttam, egyszerre volt félelmetes és csodálatos. Pár méterre ott tornyosult megint a Fehér Hegy. Ez lesz az otthonuk. Ez a kislány itt fog felnőni. Áhh , nem irigyeltem egy cseppet sem.:D Maga Chamonix pedig egy siparadicsom, a legszebb ,amit valaha láttam. Tipikus francia falucska, ahol a macskaköves utcácskákat körbeölelő hegyeket patakok friss vize szeli át, a tereket pedig piacok szinesitik olivabogyókkal, sütőtökökkel és egyéb helybéli nyalánkságokkal, az eldugott utcákban egy-egy macaron - és csoki bolt, hangulatos , apró kávézók és pizzériák. Az egész hely egy mese. És én ennek az egész szürreális mesének voltam a főszereplője. Anya azóta sem lettem, de boldog vagyok, hogy egy kicsit belekóstolhattam ebbe a szerepbe, és örök életemben hálás leszek ennek a családnak, hogy mindezt megtapasztaltam és magamnak, hogy meg mertem tenni azt a lépést, ami előtt mindenki értetlenül állt, és elszegődtem 32évesen egy idegen családhoz egy idegen országba bébiszittyónak. Ez volt fejlődésem rögös útjának eleje, ahol annyi szépet és annyi nehezet megtapasztaltam és olysokmindent adott nekem. Nem volt kényelmes. Nehéz volt. Szép volt . Sokat adott. Ha ezt nem léptem volna meg, nem lennék itt, ahol vagyok, amit pedig imádok. Imádom az életemet az összes óriás sziklájával együtt, amit újra és újra meg kellett másznom. Sosem fognak elfogyni. De az én lábaim már igen erősek ;)
Nem tudom, hogy máig igy van-e a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér Európába tartó járatainál, de 2016 október elsején egy csirkekeltetőből indultam Genfbe babysittelni. Vagy inkább sörsátorból, csirkekeltető lámpákkal. Egy élmény volt ott majd egy órát állva várakozni, a mögöttem álló, nem szellemi, ellenben testi munkát végző két hölgy magasröptű gondolatait hallgatva. Vajon, ha létezik a dubajozni ige, akkor a svájcozni miért nem ? Az ilyen tipusú magyar munkaerő szerintem ott sem kevesebb . Szétizgultam magam az úton , mindenféle gondolatokat rágcsálva: hogy kell a szaros pelenkát kicserélni úgy, hogy ne tegyek én is oda valami felülről jövőt ? Mi van , ha harap a gyerek? Mi van, ha tényleg cselédnek fognak használni ? Mi van, ha tényleg eladnak testi foglalkozásúnak? Mondjuk egy barátnőmnek megigértem, hogy ahogy a parkolóba érünk a reptéren, azonnal lefotózom a rendszámot és elküldöm neki a képet, úgyhogy ő már hivhatja is az URH - t. Ja nem. Az interpolt. Landiiiiing. Azon mosolygom magamban, hogy vajon ki meg hogy fog várni. Kistáblán Miss Szabo, Miss Szilvia, Miss Sylvia, Miss Zabo, Miss Sylvia Zabo. Hát. Nem találtam senkit, úgyhogy kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben , már éppen hivni akartam a nálam két évvel fiatalabb, tehát akkor még nem középkorú anyukát, de aztán felismertem a Harry Potter szemüvegét. Beszálltunk egy jónagy mernyóba, nem tudom ezek a betűk meg számok, hogy kombinálódnak össze az autóknál, hogy S6 meg Cx7 meg A4 , tök hülyeség, miért nem lehet az autóknak szép keresztnevet adni, mint mondjuk Syilvia. Vagy Evettke . Na mindegy, nagy volt . Meg kék. Vagy szürke. Mindensetre nem piros az tuti. Azon izéltem, hogy hogy a pébe lehet egy 30 éves fiatal párnak egy ilyen nagy mernyója, ami most jut eszembe, hogy valójában BMW volt. Nah . Ennyire tisztában vagyok az autókkal. Ha megkérdezik milyen autód van, azt felelem piros. Miért kell a nőket ilyen kérdésekkel zavarba hozni? Én sem kérdezek meg egy pasit, hogy milyen szinű a hálójának a fala, mert fogalma sincs olyan árnyalatokról, mint bézs, púder stb. Szóval ebben a nagy autóban üldögélve megismertem a munkaadóimat. Annt Ausztáliából és Luigit Olaszországból. Ezeknek szép kislánya lehet - gondoltam magamban Jégtörő beszélgetések országokról, munkáról , családról , kezdek feloldódni, szerintem nem fognak eladni. Vagy még ne kiabáljam el ?
