Mindig is vágytam arra, hogy anya lehessek. Nagy családot terveztem, sexy férjet és sok kis Emmát :) A fiúkhoz nem értek, úgyhogy leginkább cserfes, nagydumás, folyton göndör kacajokat dobáló Emmákat képzeltem el. Gyönyörű ruhácskákban rohangáló, duracell elemes kis Emmákat. Genfig kellett elmennem, hogy kapjak egy ilyet :) Még, ha csak kis időre is. Hát , a fantáziámban egszerűbb dolog volt ez. Ott nem virnyogott minden fürdetésnél, mert viz érte a haját és nem kakált a fürdőkádba. Az egyetemen vagy bármilyen iskolai intézményben miért nem tanitják, hogy hogy kell kikapcsolni egy gyereket?? Egyáltalán miért ordit, amikor viz éri vagy amikor pelenkát kell cserélni?? Vajon az fáj? Meg miért nem mondja meg, hogy mi baja van ? Egyáltalán miért nem tud rögtön beszélni? Honnan találjam ki , hogy most éppen mi a tragédia tárgya? Szerintem egy anyuka munkaköre sokkal nagyobb kihivást rejteget, mint egy manageri pozició egy menci multinál. Hát azt a gyereket folyton szórakoztatni kell, hogy őfelsége nehogy elunja magát , mert az nekünk szivás. Vigyázni kell minden egyes mozdulatra, nehogy rossznéven vegyék, különben marnak, rúgnak, ütnek, agressziv kismalacok lesznek. Nagyon figyelni kell a napi, menüre is ,fejedelmi lakoma kell, hogy legyen, különben elszabadul a pokol, és akkor is szeretni kell, amikor legszivesebben kidobnád az ablakon. Én igy,  4 év távlatából is csodálkozom, hogy hogyan tudtam ennyi mindent kitalálni, ami reggel 8 es este 6 óra között kitartott, amig a szülők dolgoztak. A TV, telefon es egyéb simogathato esközök bevetése pedig erőteljesen elüt mindenféle anyai ösztönömből származó nevelési elvtől, úgyhogy az kizárva. Viszont sajnos ez a kislány nem aludt nap közben. Miért nem szeretnek a gyerekek aludni? Emlékszem, én annyira hisztiztem az oviban a déli alvás miatt, hogy engem haza kellett hordani . Nagyon megkönnyithettem anyukám életét . Mit nem adnék most a mindennapos siestáért. Ennek fényében ime egy napom: reggel 8 óra. Fülelek, hogy ki kell -e már bújnom a szobámból. Nagyon hallgatózom, hogy a pelenkát kicserélik - e a szülők, mert, ha nem, beveszek egy Xanaxot. Kicsoszogok mamuszban, lefőzöm a kávém, miközben probálok értelmet és angol szavakat tuszkolni a fejembe. Ez kávé előtt nagyon nehéz. Ekkor születnek az ilyen és ehhez hasonló renkivül tartalmas reggeli csevelyek, mint " good morning how are you doin'? Did you sleep well" . Aztán jobbnak látom a kávéval foglalkozni... Azt hiszem én elég könnyen alkalmazkodom mindenhez, hamar megszoktam, hogy beköltöztem egy idegen család otthonába. A komfort érzetemhez annyi kell, hogy " -kávéfőző? " "ott van" ok köszi. Szóval nyitogatom a csipámat, mire egyszercsak feleszmélek, hogy a szülők balra el. Jééééézusom , hol a  gyerek? Ah még alszik. Dejó. Lehetne ezt igy este 6ig? Hát , gyerek felkel azzal a " tessék ébren vagyok, kezdhetsz szórakoztatni, de ha béna leszel orditani fogok" tipusú arccal.Hahahaaa, te csak azt hiszed barátném, előbb, pelus csere. " igen? akkor most orditok" gondolta , majd szépen rá is kezd annak rendje , s módja szerint. 'Hahaaaaa velem nem tolsz ki, kv megvolt, reggel van tele vagyok energyvel, én vagyok az erősebb.'' Ahammmmm.....majdnem. Úgy 30 perc kin után sikerült is. Reggel 9kor még sosem voltunk barátok. Aztán mivel én voltam a kenyéradó, kénytelen volt jófejre váltani. Mindig ugyanazt ettük, zabkása fahéjjal, néha valami gyümölccsel. Azóta is rajta van a reggeli menümön. Nem értem azt sem, hogy a kajahajiga miért jó. Mit élveznek abban, hogy az asztalra kenik a kaját vagy ledobálják a földre? Jaaa, mert azzal tudják a nénit bosszantani és hát az tök vicces. Nade velem nem volt könnyű dolga, előbb-utóbb elértem, hogy emberként viselkedjen az asztalnál. Mondjuk a cumiról is leszoktattam 2 nap alatt, majd anyuka jött és mindent elrontott...reggeli után mindig valamilyen nagyon izgalmas móka következett , elöször valami lightos , olvasás, éneklés, vagy bármi, ami tele pocakkal is végezhető, aztán elszabadult a pokol .Sokszor megszivattam magam. Amikor láttam, hogy egy kicsit is megunja az aktuális tevékenységet, akkor valami szokatlant csináltam. Peldálul beleraktam a játékos kosárba, amit előtte már szorgalmasan kiboritott, felemeltem kosárral együtt, és elkezdtünk forogni. Vagy lementem négykézlábra, felültettem a hátamra és én voltam a paci. Vagy ha földhöz vágta magát , mert hisztizni támadt kedve, elkezdtem húzgálni a földön körbe karikába. Vagy belecsimpaszkodott a lábamba és lépegettem vele. Vagy beraktam valami zenét, persze nem mindegy milyet, különben jött a hiszti, és tánciztunk. Rengeteget röhögtünk és mókáztunk, csakhát ennek az lett a következménye, hogy ezeket sosem akarta abbahagyni, " Nana", ez voltam én, pedig nem hordott duracell elemet, legalábbis nem akkorát , mint ő. Ebéd után mindig séta következett, nagyon szép környéken laktunk. Volt erdő, patak , játszótér, babakocsi, amibe persze sosem akarta beleülni, de elrángatni viszont nem lehetett a játékoktól.  A villamosozás mindig nagy izgalom volt,amikor bementünk a városba, hogy ne mindig csak a környéken legyünk. Egyrészt mindig elmorzsoltam egy imát, hogy a lapos villamos jöjjön, ahol nincs lépcső, és ne kelljen bénáznom a babakocsival. Másrészt azért fohászkodtam, hogy a gyerek jófej legyen az úton , mert, ha elkezd visitani , széttárom karjaimat, h" nem az enyém , nem tudom kié lehet ". Hát milyen ciki volt minden alkalommal, amikor rájött a hoppáré. De azt nagyon szerettem, amikor hangosan kacagott. Gyönyörű volt olyankor. Hosszú, de mindig nagyon tartalmas napok voltak. Megkönnyebülés volt este hazaérni és várni a szülőket. Óriási boldogság volt , amikor megérkeztek. Jó volt látni , ahogy a kis család egyre közelebb került egymáshoz, és igazi családdá formálódtunk. Velem együtt. Családtaggá váltam én is . A fizetésem mellé minden hónapban nagyon megható levélkéket is kaptam, amiben leirták, hogy mennyire megszeretett a kis pöttömpanna és , hogy mennyire hálásak ezért . Tényleg befogadtak, megszerettek, az életük részének tekintettek. Még az olasz nagymama is , aki életében előszor látott, de csodálatos ajándékokkal halmozott el,amikor látogatóba jött, bőszen hálálkodva azért, ahogy bánok az unokájával. Szinte lelkiismeret furdalásom volt már elfogadnom a fizetésemet, mert úgy éreztem, hogy ők szolgálnak ki engem, és igyekeznek mindenben a kedvemre tenni . A vacsora készitésnél mindig megkérdezték, mit szeretnék, szeretem e ezt  vagy azt, mindig a kedvenc italommal kináltak, direkt miattam vették, kávéból is olyat vettek , amire egyszer megemlitettem, hogy az a kedvencem, magukkal vittek az új házuk kiválasztásakor . itt meg kell jegyeznem egy azóta is erőteljesen bennem élő élményt, momentumot. Amikor Genfből kocsikáztunk Chamonixba, ami már Franciaország, de csak negyven perc autoval, az autopályáról megpillantottam a Mont Blanct. A tekinélyt parancsoló, havas hegyormot a háta mögött táncoló napsugarakkal . Elképesztő volt az a természeti vagy talán természet feletti erő, ami a hatalmába keritett abban a pillanatban. Sirvafakadtam.... az örömtől... a hálától, hogy megélhetem ezt a pillanatot. Megérkeztünk a Mont Blanc lábához. Bementünk a 3 szintes házba. Kimetem az egyik teraszra. Amit pedig onnan láttam, egyszerre volt félelmetes és csodálatos. Pár méterre ott tornyosult megint a Fehér Hegy. Ez lesz az otthonuk. Ez a kislány itt fog felnőni. Áhh , nem irigyeltem egy cseppet sem.:D Maga Chamonix pedig egy siparadicsom, a legszebb ,amit valaha láttam. Tipikus francia falucska, ahol a macskaköves utcácskákat körbeölelő hegyeket patakok friss vize szeli át, a tereket pedig piacok szinesitik olivabogyókkal, sütőtökökkel és egyéb helybéli nyalánkságokkal, az eldugott utcákban egy-egy macaron - és csoki bolt, hangulatos , apró kávézók és pizzériák. Az egész hely egy mese. És én ennek az egész szürreális mesének voltam a főszereplője. Anya azóta sem lettem, de boldog vagyok, hogy egy kicsit belekóstolhattam ebbe a szerepbe, és örök életemben hálás leszek ennek a családnak, hogy mindezt megtapasztaltam és magamnak, hogy meg mertem tenni azt a lépést, ami előtt mindenki értetlenül állt, és elszegődtem 32évesen egy idegen családhoz egy idegen országba bébiszittyónak. Ez volt fejlődésem rögös útjának eleje, ahol annyi szépet és annyi nehezet megtapasztaltam és olysokmindent adott nekem. Nem volt kényelmes. Nehéz volt. Szép volt . Sokat adott. Ha ezt nem léptem volna meg, nem lennék itt, ahol vagyok, amit pedig imádok. Imádom az életemet az összes óriás sziklájával együtt, amit újra és újra meg kellett másznom. Sosem fognak elfogyni. De az én lábaim már igen erősek ;)