Genf egy szeles város... Úgy tűnik én csak szeles helyeken érzem jól magam, de ez nem tudatos :D Ha visszagondolok a Genfben töltött hónapokra, tudjátok mi jut először eszembe? Az a Pasi aki nem hivott meg a két pohár boromra az első (és ezzel együtt az utolsó) randinkon a Chat Noirban. Genfben drága a bor (is).  Ráadásul késett is. Szerintem ha én eleve 20 perccel később érkezem, neki nem kellene késnie az első randin. Nekem kell késnem az első randin. Aztán meg még az is kiderült, hogy 5 évvel volt idősebb a bevallott koránál. Szóval csodálkozunk, hogy egyből két pohár bort remndeltem ? Imádtam a Chat Noirt. Kicsi volt, hangulatos, francia zenés, fa bárpultos,  bárszéken ülős. Az olasz negyedben volt , amit Carougenak hivnak. Első látásra beleszerettem a Carougeba . Keskeny , macskaköves utcácskák, szines, mediterrán lakótömbök, platánfák, hangulatos teraszok, mindenféle nyelven beszélő emberek, vidámság , bazsalikom, oliva és fokhagyma illat . Október elején érkeztem Genfbe és mivel tudom milyen egy hatásos entrée, egyúttal meg is ünnepeltem a szülinapom. Érdekes, mindenki depressziós lesz, ha valamilyen oknál fogva egyedül tölti ezt a jeles napot. Én aznap szabad voltam, tehát nyakamba vettem Genfet, este pedig az új családom várt fantasztikus vacsival és házi készitésű , absztrakt, különleges csokitortával. Én imádom a szülinapom, akármi is van, akárhol is vagyok, akárkivel. Rengeteg vicces, kedves üzenetet kapok (köszi facebook)  és minden elköltött fillérre és felzabált kalóriára ráfoghatom, hogy " egyszer van szülinapom" . Ha visszagondolok arra a napra, csak arra emlékszem, hogy megtaláltam rögtön a kedvenc borozómat - van hozzá szimatom. Ez olyan, mint amikor Dél-Spanyolország legeldugottabb kis falujában szálltunk meg az énekkarral. Mi Nagyandival kicsit később indultunk az éjszakai élet felfedezésére. "Ha.....Hallod ezt?......Eszenyigabi. Na arra lesz a kocsma, kövesd a hangot!" . És tényleg ott volt. Eszenyigabi is meg a kocsma is. Hát ezzel a szimattal találtam meg én is egy indokolatlan kedden az olasz bácsikat, akik a világ legjobb fehérborát hozták nekem jó kedvvel, bőséggel. Emlékszem, hogy annyira jókedvem volt , hogy egész nap csak vigyorogtam. Dehát mitől is lett volna rossz kedvem, Európa legszebb kisvárosában, jó borral, isteni kvval , csokis, majd mandulás sütivel és amolyan levezetésként , egy lightos sajt tortával. Hedonista vagyok és imádom az életemet. Azt hiszem, hogy akit ilyen és ehhez hasonló apró dolgok ennyire fel tudnak dobni, hogy még 4 év elteltével is pontosan érzi a bizsergést az ereiben  az első korty bor után, és még most is hallja, ahogy hümmög , a szájában szétfolyó csokitölteléktől , arra mondhatjuk, hogy boldog ember. Nagyon hálás vagyok anyukámnak azért, ahogy imádta az életet, és, hogy ezt láttam, amig láthattam, és megtanulhattam, nem is tudatosan. Neki köszönhetem, hogy akármilyen nehéz játék is ez, ha nem is minden pillanatát, de a legtöbbet élvezem. Bárcsak a kacaját is eltanulhattam volna. De az örökre az övé marad. Egyedi és utánozhatatlan. Mint Ő maga :) 

Egyébként milyen béna tud lenni az ember, amikor külföldre költözik. Otthon olyan természetes minden. Rutinból megy. Egy idegen városban viszont azt sem tudod hová mész, csak mész. De hogy kell eljutni oda? Villamossal. Hol a villamosmegálló? Hol kell rá jegyet venni ? Milyen kártyát? Igazolványkép?Most?Há' hogy nézek ki? És hogy fogok hazatalálni? hol kell leszállni?rüdölá miatököm? miért beszélnek ezek franciául? Miért nem mentem el mégis arra a francia OKTVre amit Rátonyi tanárnö annyira erőltetett? Most legalább ki tudnám ejteni az utca nevét ahol élek. Az első nagydöbbenet a capuccinom ára volt. De annyira örültem, hogy megtaláltam a belvárost, hogy nem is érdekelt. Különben is , babyszittyóként annyit kerestem, mint amennyi otthon az elsö multis fizetésem volt, csak még kaptam hozzá ingyen szállást és ellátást is. Mondjuk a gazdagságom a capuccionónál megállt. Fondüzni már nem mentem el minden este. Hogy mit szerettem legjobban Genfben? A hangulatát. Azt, hogy mindenhol csoki illat volt, meg sajtfondü azt , hogy ha akartál az erdőben sétáltál a házad körül, és rúgdostad a lehullott faleveleket a patak partján , vagy az óvárosban méláztál a piros kockás teritős teraszokat bámulva, vagy a kis piacokon szaglásztál körbe, ahol Alpaca sálakat is árultak a szappanok és a levenduából készült mindenek mellett, vagy a patinás ENSZ és egyéb fontos nemzetközi szervezetek épületei között hunyászkodtál meg a mégfontosabb gyönyörű sötétkék öltönyös képviselöket bámulva, esetleg finom parfüm illatú áruházakban császkálhattál a legújabb ZARA HOME kollekció után sóvárogva. De ami még ettől is mindig jobban ámulatba ejtett az a Genfi tó. A körülötte totyogó tások , a távolban magasodó MontBlanc és a többi hegy , a kikötő és azok a cuki kávézók. Na meg a virágóra. Genf nagy büszkesége. Amikor először sétálsz ezeken az utcákon, akkor ijesztő, idegen. Egészen addig amig meg nem pillantod, hogy Place de Béla Bartók és Place the Franz Liszt.... Végre van egy hely, amire tuti emlékezni fogok. Na jó nem arra, hogy hogy találom meg, de majd megtanulom. Ok ez volt a könnyű része. Kóvályogni bármerre lehet. Nade hazatalálni. Az feladat ! Itt volt a szökőkút, itt kell balrafordulni...Ajj másik szökőkút...másik balra...Basszus hol a fenében vagyok? Várj, keresd a tornyot. A torony mellet van a Zara, ott kell áltmenni az úton. Torony Torony torooooony . Ki vitte el a tornyot? Na jó leülök egy kávéra és megnézem a googlemapset. 

Szóval találkoztam a családdal, találkoztam a várossal, találkoztam az új lakhelyemmel . Hogy hogyan tudtam mindebbe beilleszkedni és a mindennapjaimmá tenni, hogyan boldogultam a Munkámmal, a két éves Addivel?

Folyt. köv.